Elhagyott harangláb
A nehány ház, mely körülvette,
Elveszett-pusztult, csonkig égett,
Sátorfáját fölszedte innen,
Mint költöző madár az élet.
A véghetetlen némaságot
Már nem zavarja élő hang,
Maradt a síkon egymagába
A harangláb s a holt harang.
Dermedten csüng az ólmos csendbe,
Beszédes ércnyelve be néma!
Teste maradt csak, lelke elszállt -
De mintha visszajárna néha...
Ember a köteléhez nem nyúl...
De ha megingott, ha megrengett
Tetőtől-talpig a harangláb -
Nagy viharban - még kondul egyet.
Idegenül, komoran kondul,
Mintha a szélvész lelke volna,
Mintha temetne egy világot
Sötét hamuba, szürke porba.
Komoran kondul, tompa jajjal,
Mintha valaki magát tépné,
Tépné, szakítná, megátkozná...
E kín az egész teremtésé.
Akkor a messzi falucskákban
A népek borzongva megállnak:
Mert ember nem harangoz néki:
Harangoz az Isten - magának!
Reményik Sándor
Ó Ilda! Ez a vers és fotó ugyan kicsit melankolikus hangulatot ébreszt, de nagyon jól esett a szívemnek, lelkemnek ez az élmény! Köszönöm ismét!
VálaszTörlés(és nem „erőltetés” egy másik éned megmutatása, éppen ezért nyugodt szívvel felvállalható szerintem ez a blogod IS! Sőt az a szemlélet és perspektíva ahogy a világot látod és láttatod olyan pluszt ad, amire a szürke hétköznapokban szüksége van az embernek. De nyugi nem fogom tovább feszegetni ezt a témát, hisz a TE döntésed bármit lépsz is.) Szép estét! :)
Rita, tegnap nekem is jól esett ez a kis melankolikus hangulat.
VálaszTörlésMindig nem pöröghet az ember. :)))
Ma viszont annál inkább a színek, a vidámság uralta a napom.
Köszönöm, hogy kitartasz mellettem.:)))