20.nap

Munka

Akkor egy szántóvető mondá: Beszélj nekünk a Munkáról.

És ő válaszolt, mondván:

Dolgoztok, hogy lépést tartsatok a földdel és a föld lelkével.

Mert dologtalannak lenni annyi, mint elidegenedni az évszakoktól,

és kilépni az élet menetéből, mely méltósággal és büszke alázattal

halad a végtelenség felé.

Amikor dolgozol, fuvola vagy, melynek szívén áthaladva a múló percek

susogása zenévé változik.

Melyikőtök maradna süket és néma nádszál, mikor minden egyéb

összhangzóan együtt énekel?

Mindig azt hallottátok, hogy a munka átok, a robot szerencsétlenség.

De én mondom néktek, ha dolgoztok, beteljesíttek egy darabkát a föld

legmesszibb álmaiból, azt a darabkát, melyet rátok szabtak, amikor az

álom megszületett,

És amíg munkálkodtok, igazán szeretitek az életet,

És az életet munkálkodással szeretni azt jelenti, hogy meghitt

ismerősötök az élet legbensőbb titka.

Hanem ha fájdalmatokban a születést csapásnak, a test fenntartását

a homlokotokra írt átoknak nevezitek, akkor én azt válaszolom, hogy

semmi egyéb, mint homlokotok verítéke moshatja el onnan azt, ami oda

íratott.

Hallottátok azt is, hogy az élet sötétség, és ti fáradalmatokban

visszhangozzátok, amit a megfáradtak mondottak.

És én azt mondom, az élet valóban sötétség, ha nincsen akarat,

És minden akarat vak, ha nincsen tudás,

És minden tudás hiábavaló, ha nincsen munka, és minden munka üres, ha

nincsen szeretet;

Ha pedig szeretettel dolgoztok, önmagatokat összefűzitek önmagatokkal,

egymással és Istennel.

És mit jelent az, hogy szeretettel dolgozni?

Úgy szőni gyolcsot, hogy a szálat a szívedből húzod, mintha azt a

gyolcsot az viselné majd, akit szeretsz.

Szeretve építeni a házat, mintha az lakna majd benne, akit szeretsz.

Gyengédséggel vetni el a magot, és örvendezve aratni, mintha az enné a

gyümölcsöt, akit szeretsz.

A magad képére alakítani mindent, saját lelked lehelletével.

És tudni azt, hogy körülötted állnak mind az áldott halottak, és

figyelnek téged.

Gyakran hallottalak benneteket, amint ezt mondjátok, mintha álmotokban

beszélnétek: - Aki a márványt faragja, és saját lelke képmását felleli

a kőben, nemesebb, mint aki a földet szántja.

- És aki foglyul ejti a szivárványt, és az ember képmására vászonra

fekteti, az több, mint aki sarut készít a lábainkra.

De én azt mondom, nem is álomban, hanem a délidő túlontúl éber

pillanataiban: a szél nem beszél ékesebben a hatalmas tölgyfához, mint

a fűszálak legkisebbikéhez.

És egyedül az nagyobb, aki a szél szavát a saját szeretete által édesebb

dallá teszi.

A munka a láthatóvá tett szeretet.

Kahlil Gibran